Az abszurd játék rendezőjét, a Szegedi Nemzeti Színház művészeti tanácsának tagját arról kérdeztük, miről szól valójában A két Korea újraegyesítése, ha a két Koreáról egyáltalán nem. A Szegedi Tükör interjúja.
– A két Korea újraegyesítése a két Koreáról egyáltalán nem szól. De akkor miről szól?
– A valóság elvesztéséről. Arról szól, hogy mennyire különböző módon látják az emberek a világot. Ami az egyiknek felfoghatatlan, abszurd, rémálomszerű, az a másiknak evidencia. És gyakran épp azok érzékelik teljesen máshogy a világot, akik a legközelebb állnak egymáshoz. Sokat foglalkozik a darab a szeretettel, szerelemmel. Párokkal, akik között hatalmas szakadék tátong. Emberekkel, akik összetartoznak, és mégis, mintha kétféle valóságot látnának. Van köztük egy határ, mint a két Korea között, amin nem lehet átlépni. Ez rengeteg váratlan, mulatságos és sok ismerős helyzetet is teremt. A mi társadalmunk is mintha ketté lenne szakadva, és ez a két tábor kibékíthetetlen. A két nézőpont ütközése pedig szép lassan felszámolja a valóságot.
– Lehetne akár A két Magyarország újraegyesítése is cím?
– Igen, bár ezt nem mondanám egyáltalán politikus darabnak. Csak az, ami összeköti ezt a sok különálló jelenetet, a darab építőkockáit, az a központi gondolat, itthon is aktuális. Egyébként ismerős élethelyzeteket mutat be, hétköznapinak induló pillanatokat.
– Ki talált rá a kortárs francia szerző, Joël Pommerat darabjára?
– Én javasoltam, hogy kerüljön be az idei évadba. Ha jól tudom, ez lesz a harmadik magyarországi bemutatója ennek a darabnak. Az évad tervezésénél sok szempontot próbáltunk mérlegelni az új művészeti tanács tagjaival. Gondolni kell a társulatra, a színészekre, hogy mindenkinek kellő mennyiségű, izgalmas, komoly feladatot tudjunk adni. Valamint gondolnunk kell a nézőkre, hogy olyan darabokat vegyünk elő, amik megszólítják őket. Ez a kortárs mű reményeim szerint mind a két szempontnak megfelel. A társulatból nyolc kiváló színész vesz részt a produkcióban. Mindenki több szerepben is feltűnik, közösen, szinte azonos súllyal működtetik az előadást.
– A háttérben dolgozó csapatnak is szép kihívás lehet, hogy a jelenetek között átöltöztessenek, átrendezzék a színpadot.
– Az biztos. Ennek az előadásnak hátulról is elég feszített a tempója, hogy odaérjen mindenki időre a helyére. Bízom benne, hogy a néző ebből emlékezetes színészi pillanatokat lát majd.
– Ebben az évadban kezdte Szegeden a munkát a művészeti tanácsban és rendezőként. Milyen a szegedi színház?
– Inspiráló. Élvezem a munkát a színészekkel, úgy érzem, jól tudunk dolgozni. Sikerült hamar megszeretnem mindenkit, ezt jó jelnek veszem. Remélem, hogy friss szemmel, kellő kíváncsisággal hozzá tudok tenni a társulat működéséhez.
– Milyen az ön számára a jó szegedi színház?
– Progresszív. Jó ízlésű. Ezeket persze nehéz megfogni. Én főleg a történetmesélő előadásokat szeretem, ahol alkotóként az a fő törekvés, hogy az életet sokféle igazság ütközése mentén ábrázoljuk. Ellentmondások mentén gondolkodni a világról, minél gazdagabban és bonyolultabban. Talán ez lehet egy cél. Ezenfelül fontos, hogy széles skálán tudjunk előadásokat kínálni a nézőknek. Ez jelent műfaji sokszínűséget, jelenti az előadások stílusát, jellegét. Fontosnak tartom, hogy a színház foglalkozzon társadalmi kérdésekkel. Örülök, hogy a kortárs magyar és külföldi szövegek is jelentős részét képezik a repertoárnak.
– Ingázik Szeged és Budapest között?
– Igen, bár most a próbafolyamat miatt Szegedre költöztem, csak a vasárnapokat és a hétfőket töltöm Pesten.
– Nem sok ideje marad a városra. Mégis kötelező a kérdés: milyennek találja Szegedet?
– Amit eddig érzékeltem belőle, az nagyszerű. Jó itt lenni. Több vidéki városban dolgoztam már, és örülök, hogy itt kötöttem ki. Szeged egy nagyon élhető városnak tűnik.
– Igen, nekünk is. A következő rendezése Szegeden Donizetti két kisoperája, A csengő és a Rita lesz, amit februárban mutatnak be. Mire számíthatnak a nézők?
– Sok humorra, fergeteges zenére. Várom a próbákat. Egy operán dolgozni különösen élvezetes dolog. Képes megnyitni más dimenziókat a nézőknek és az alkotóknak is.
– Árulja el, mi akart lenni kiskorában! Az életrajzában ugyanis az olvasható, hogy a Corvinus Egyetemen elvégzett négy évet, a közgazdaságtanról bölcsészkarra váltott, majd zenésszínház-rendező szakon diplomázott.
– Nem tudtam, hogy mi akarok lenni. Ezektől a kérdésektől inkább mindig zavarba jöttem. Kamaszként olyasmivel akartam foglalkozni, ami a társadalmat, és benne az embert vizsgálja. Polgári szakokon kezdtem el tanulni, de közben mindvégig színházat csináltam: asszisztensként dolgoztam, játszottam, rendeztem előadásokat. A független színházi világban fokozatosan megtaláltam a helyem. Végül megértettem, hogy ha az ember működésével akarok foglalkozni, akkor a színháznál jobb terep nincs.
– Mi mozdította el a független színházak felől a Szegedi Nemzeti Színház irányába? Harminckét évesen ez a korral jár, egyfajta érésnek köszönhető, vagy szükség, mert a független színházak most nagy anyagi bizonytalanságban lebegnek?
– A szegedi színházban még megvannak azok a feltételek, amik mentén nyugalomban és viszonylagos biztonságban színházat tudunk csinálni. Ez a függetlenekről egyre kevésbé elmondható. Szabadúszóként mindig abba az irányba mozdultam, ahol újabb szakmai kihívásokat láttam. Ahogy jöttek a kőszínházi megkeresések, főként igent mondtam rájuk, mert fejlődési lehetőséget éreztem bennük. Jelenleg egy csapat tagjaként felelősséget vállalni egy társulat szakmai életéért, az egy megtisztelő, új, izgalmas feladat számomra.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.