Dobszay Péter: Azt szeretném, hogy a szegedi operajátszás önmaga legyen!

2023. november 06.
Dobszay Péter / fotó: Kuklis István

A Szegedi Nemzeti Színház új zeneigazgatója zenészcsaládban nőtt fel, énekelni, zongorázni, orgonálni és vezényelni tanult. A szegedi közönségnek azt a részét is igyekszik megszólítani, amelyik még nem tudja magáról, hogy operarajongó. Megkérdeztük azt is, mit hallgat az autóban Budapest és Székesfehérvár felé, illetve hogy kipróbálja-e a tiszai vitorlázást. A Szegedi Tükör interjúja.

– Milyen zenei pályafutás áll ön mögött?

– Kis túlzással zenészcsaládba születtem. Noha generációnként egy muzsikus választotta hivatásának ezt a pályát, az egész családunkban mindenki muzsikál. Népes család vagyunk, hála Istennek, így ha esküvő van, nem okoz problémát négyszólamú kórussá összeállnunk, és együtt teljesíteni az egész szolgálatot. Ennek megfelelően gyermekkoromban kezdtem el a zongoratanulmányokat a zenei általános iskolában, és a kóruséneklés is kezdettől fogva részét képezte az életemnek.

– Zongora után következett a vezénylés?

– Zongora után először az orgona jött, tizenhat éves koromban. A vezénylés akkor érkezett az életembe, amikor fölvettek a Zeneakadémia orgonaszakára, és ott egy egyházzenei vezénylés kurzuson találkoztam Hamar Zsolttal. Ő volt az első karmester, akinek el mertem mondani, hogy ezzel szeretnék majd foglalkozni. Annak ellenére, hogy egyébként a vezénylés volt a gyerekkori álmom, mivel középfokon nincsen karmesteroktatás, nem igazán láttam, hogyan lehet ennek realitása. Ezért gimnázium mellett jártam zeneszerzésre, orgonára, összhangzattanra, zenetörténetre, tudva, hogy ezek később, karmesterként, elengedhetetlenül fontos képzettséget jelentenek majd.

– Kórusokat is vezényelt?

– Igen, ez volt az első. Az egészen kiskori, vezénylésre vonatkozó emlékeim után tizenhat éves koromtól négy éven át rendszeresen vezényeltem kórust, templomi kórust elsősorban. Tizenkilenc évesen álltam először zenekar előtt, a karmesterszak felvételijén. Az egyetemi időszakból két lényeges momentumot emelnék ki. Az egyik, hogy korán elcsíptek korrepetitornak, az egyetem opera tanszakának a vizsgaprodukcióiban, különböző kurzusain sokat zongoráztam, kísértem énekeseket. A másik, hogy másodévtől kezdve a Szolnoki Szimfonikus Zenekar meghívására, később egyre többfelé vezényelve, már az egyetem mellett aktív karmesteri pályát folytattam.

– Mi ön szerint a karmesterség lényege?

– Borzasztóan sokrétű kérdés; azt gondolom, a vezényléstechnika messzemenően csak eszköznek tekinthető. Engem kezdettől fogva maga az opera- és szimfonikus repertoár vonzott a karmesteri pályára. A karmester a saját testéből, a saját hangszeréből zenei hangot nem tesz hozzá az előadáshoz, hanem lényegében az esztétika és az előadás identitása múlik rajta. Nekem kell feltennem azt a kérdést, hogy miért azt játsszuk, amit játszunk, hogyan játsszuk? Mit akarunk vele mondani?

– Említette valahol, hogy Puccini Turandotja meghatározó élmény volt Pesten. Mi ragadta meg az előadásból?

– Emlékszem sok vizuális pillanatra a rendezésből, emlékszem arra is, hogyan éreztem magamat, és arra a zsigeri hatásra, amit kiváltott belőlem a Puccini-muzsika. Emlékszem a pulzusszámomra. A legfontosabb, hogy egyszerűen a bőröm alá kúszott az a dallam- és az a harmóniavilág, amit Puccini használ, az a rendkívül szoros és harmonikus zene-szöveg kapcsolat, ami az ő életművét jellemzi. Csodálatos este volt.

– Hogy került a szegedi színházhoz? Ki kereste meg?

– Az első telefonhívásokat Dinnyés Dániel korábbi zenei vezetőtől és Barnák László főigazgatótól kaptam. Amikor Dani úgy döntött, hogy befejezi a tevékenységét, úgy fogalmazta meg, hogy gondos és hosszú távra tervező társulatépítő munkára van szükség a színháznál. Úgy látta, az én szakmai és emberi jellemzőim ilyen közegben hasznosak tudnak lenni.

– Komoly pénzügyi gondokkal küzdenek a színházak, az opera pedig rendkívül drága műfaj. Hogy lehet így hosszú távra tervezni?

– Ez a fajta tervezőmunka valóban nagy felelősséget kíván. Jólesne sokszor nagyobb apparátusban, gazdagabb jelmezekben, díszletekben gondolkodni, de az egész évadot nézve a tartalékosság, a források elosztása a fontos szempont. A színház anyagi stabilitása elengedhetetlen ahhoz, hogy jövőre, két év múlva és az azutáni évtizedekben lehessen operát játszani. Másrészről viszont ez nem lehet gátja annak, hogy művészileg a lehető legkidolgozottabb előadásokat hozzuk létre, változatos és izgalmas repertoárt kínáljunk a szegedi közönségnek. Így meg tudjuk szólítani a leendő közönségünket is, akik még nem tudják magukról, hogy operarajongók. Az évadban a Manon Lescaut után Donizetti Csengő és Rita című két vígoperája következik, ezután Ránki György Pomádé király új ruhája című műve. Utóbbi felújítás és egyben minőségi szórakoztatás, mellyel legelsősorban és leghangsúlyosabban a fiatal hallgatóságot szeretnénk megragadni.

– Az utóbbi években Szeged kivételével gyakorlatilag megszűnt az operajátszás. Milyen szerepet szán Szegednek?

– Most éppen éledezést látunk Pécsett, Győrben és Debrecenben. Ebben az időszakban Szeged talán még a korábbinál is fontosabb szerepet tölthet be abban, hogy az operajátszás egyfajta fellegváraként prosperáljon.

– Ki a kedvenc zeneszerzője? Kit szeret a legjobban játszani?

– Korszakonként tudnék mondani: Bachot, Mozartot, Brahmsot, Verdit, Puccinit és Bartókot feltétlenül.

– Kit szeret legjobban hallgatni?

– Bach olyan mélységű és olyan tisztaságú élményt ad, ami nagyon nehezen hasonlítható máshoz, hosszú éveken keresztül mindennapi kenyerem volt, de karmesterként valahogyan mégis Mozart után kezdődik számomra az a világ, amiben igazán otthonosan érzem magamat.

A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.