Szeged nem pusztán egy szép város, hanem egy kulturális csoda – állítja Fábián Péter, aki a független színházi világból jött és szeptember óta a Szegedi Nemzeti Színház művészeti tanácsának tagja, most darabot ír és rendez. Korábban, a k2 társulatban úgynevezett plebejus művészszínházat csinált, ma is azt vallja, kísérletezés nélkül nem lehet jó színházat csinálni, de jól kell beállítani a potmétereket.
– Erős belépője volt az évadnyitó társulati ülésen. Sokan felkapták a fejüket arra, amit mondott. A szegedi színházat unikális oázisnak nevezte, ahol még lehet szabadon szólni. Arra biztatta a kollégáit, hogy éljenek a szabadságukkal. Milyennek látja a hazai színházi életet és benne a szegedit?
– Lehet, hogy egy kicsit elragadtattam magamat és túlhangzott bennem az ünnepélyesség, de fenntartom a gondolataimat. Abba, hogy éljünk ezzel a szabadsággal, természetesen saját magamat is beleértettem. Korábban már dolgoztam más kőszínházakban is, és több helyen olyan klíma uralkodott, ami nem jó irányba befolyásolta az alkotói attitűdöt. Ez nem mindig egyfajta direkt elnyomásban vagy cenzúrában mutatkozott meg, sokszor inkább öncenzúrában.
– Dolgozott a megfelelési kényszer?
– Azt tapasztalom, hogy az egész országot egyfajta megfelelési kényszer uralja, nemcsak a színházakat. A független szférát függetlennek hívjuk ugyan, de ott is rengeteg dolognak meg kell felelni. Nem is emlékszem, mikor csináltam utoljára olyan előadást független színházban, ahol nem kellett volna például egy pályázatnak megfelelni. Igyekszem ezeket a feltételeket mindig inspirációként értelmezni, de az a fajta szabadság, hogy arról beszélünk és úgy, ahogy szeretnénk, az szerintem tényleg egy olyan unikális dolog, ami Szegeden kívül kevés kőszínházban van jelen és különösen kevés nemzeti színházban.
– Ezt minek tulajdonítja? A főigazgató személyének, a színházat fenntartó város vezetésének vagy a társulatnak?
– Egy kicsit mindegyiknek, de én csak a saját tapasztalataimról tudok beszélni...
– Amiből azért akad, hiszen korábban már kétszer is dolgozott Szegeden.
– Igen, Benkó Bencével elkövettünk már egy Ludas Matyit, majd 2021-ben következett a Back Comedyt. Van tehát személyes élményem a szegedi színházról, azért is mertem azt mondani, hogy ez egy oázis. A színház vezetése részéről soha nem volt olyan megkötés, amiből azt éreztem volna, hogy nekem most itt csomót kell kötni a nyelvemre. Ha pedig valamivel nem értettek egyet, akkor azt megbeszéltük. Ebben nyilván benne van az, hogy a városban uralkodó politikai helyzet kedvezőbb a szólásszabadság szempontjából, ezt a főigazgató ízlése és diplomáciai érzéke még tovább finomítja, és a társulat általam tapasztalt nyitottságából is az következik, hogy Szegeden szabadon lehet dolgozni.
– Térjünk vissza még egy kicsit a független korszakára. Tizenhárom évvel ezelőtt, kaposvári főiskolás korában megalapította Benkó Bencével a k2 színházat. Sok siker után tavaly mégis otthagyta. Miért?
– Szívem szerint azt mondanám, kérjünk ki egy sört, és hosszabban beszéljük ezt meg, de persze dióhéjban is meg tudok nevezni néhány okot, amiért végül felálltam. Az egyik legfontosabb a folyamatos ellehetetlenülés volt, az, hogy nem láttunk magunk előtt semmilyen jövőt, hogy nem tudtunk egyről a kettőre lépni. Sokszor azt sem tudtuk, másnap hol fogunk próbálni, mennyi pénzből kell majd kigazdálkodnunk a következő évadot. Ezek a problémák újra és újra előjöttek és egyre akutabb módon. Egyre kevésbé tudtam azt, hogy jövőre mit fogok mondani a színészeinknek, lesz-e munkájuk, hogyan tudnak megélni és hol fogunk fellépni. Ez egyre nyomasztóbbá vált.
– A többiek maradtak és egy átalakult társulatban mégis folytatják!
– A sok bizonytalanság mellett volt egyre inkább elmélyülő szakmai konfliktusom is a társulatvezető társammal, Benkó Bencével, amit nem kezeltünk időben, és akkorra már túlságosan elmérgesedett a helyzet, ezért végül úgy döntöttem, hogy felállok és csak azt kértem, ha a csapatból többen úgy látják, hogy tovább tudnak működni, folytassák, de tegyék ezt más néven. Így is lett, a sebek pedig mostanra már kezdenek behegedni.
– Az évadnyitón azt is mondta, kicsit úgy érzi, csöbörből vödörbe került, mert ma már nemcsak a függetleneknél, hanem a nagy színházakban is egyre szorongatóbb a gazdasági helyet. Akkor most ismét otthon érzi magát?
– Így van, de ez a gazdasági szorítás azért nem olyan léptékű, mint egy független társulatnál. A méretek egy független társulat és egy nemzeti színház között összehasonlíthatatlanok. Érdekes volt számomra az, amikor elkezdtük a művészeti tanáccsal összerakni a mostani évadot, a szempontok között nagyon sokszor előkerültek a pénzügyi, gazdasági dolgok, amik nagy súllyal estek latba. Egy újra és újra felbukkanó probléma, hogy miből lesz pénz. Szerencsére, egyelőre nincs mindennapos veszélyben a színház, de az valahol mégis egy kicsit keserűen megmosolyogtató volt számomra, hogy ez itt is folyamatosan terítéken van.
– Mit szólt ahhoz, amikor Barnák László fölhívta és megkérdezte, lenne-e kedve csapatban vezetni egy színházat?
– Nagyon emlékezetes volt, egy téli estén megcsörrent a telefonom, Laci hívott, hogy sürgősen találkozzunk. Azt hittem, egy újabb munkára fog felkérni. Ehhez képest, amikor elmondta mit szeretne, nagyon megtisztelve éreztem magam, és gondolkodás nélkül igent mondtam. Akkor jöttem el a k2-től, és éppen szabadúsztam, úgyhogy ennél jobbkor nem is jöhetett volna ez a fordulat!
– Nem egyszerű szabadúszóként megélni egy rendezőnek!
– Nem, de sikerült. Ez viszont azt jelentette, hogy éjjel-nappal forgatókönyvet írtam, rendeztem független és kőszínházban, színdarabokat írtam és közben még tanítottam is. Durván túl voltam terhelve, és akkor jött ez a felkérés, ami nagyon inspiráló dolognak tűnt, mert korábban már nagyon megkedveltem a szegedi csapatot. Mindig kíváncsi voltam, hogyan működik egy ilyen nagy kőszínház, és hogyan lehet ezt úgy csinálni, hogy a művészi szempontok is minél nagyobb súllyal essenek latba. Engem most ez izgat a legjobban.
– Kevésbé megszokott forma, hogy egy művészeti tanács irányítson egy színházat.
– De nem is egyedi, van előképe a művészeti tanácsnak Miskolcon és Szombathelyen is, volt honnan inspirálódni. Az a tapasztalat ezekben a színházakban, hogy jót tesz ez a vezetési forma a minőségnek. Egész egyszerűen több szem többet lát, meg amiatt is, hogy van idő összeszokni egy rendezőnek egy társulattal, így jobban megértjük egymás nyelvét, a színészek és a rendező, az író és a társulat.
– Szoktak veszekedni a tanácsban?
– Inkább csak vitatkozni. Nagyon partneri a viszony köztünk.
– A főigazgató az első az egyenlők között?
– Neki vétójoga van, mert végül mégis csak ő felel a színházért. A végső felelősséget továbbra is ő vállalja, elvégre ő látja át a színház napi működését és mindannyiunknál jobban ismeri a gazdasági ügyeket. Mi csak most kezdjük tanulni. Viszont azért hívott maga köré minket, hogy művészeti kérdésekben segítsünk meghatározni a színház ízlését, irányát, műsorpolitikáját, ebben teljesen egyenrangú félként tekint ránk.
– Milyennek látja a szakma helyzetét? Nagy még a különbség a vidék és főváros között?
– Nagyjából egy évtizede érkeztem a pályára, de azt látom, továbbra is erős a vízfejűség, a Budapest központúság. Egész egyszerűen azért, mert a fővárosban van legalább negyven-ötven kisebb-nagyobb színház, minden ott fut össze, ezért sokkal több a lehetőség, mint vidéken, és sokkal nagyobb a szakmai figyelem is. A kritikusok is többet járnak színházba Pesten, mint vidéken. Sajnos nem hinném, hogy ezek a tendenciák a jövőben érdemben megváltoznának. A vidéknek viszont van egy nagy előnye: itt egy kőszínház van. Itt nagyobb felelősség és nagyobb lehetőség is van egy színház kezében, hogy egy közösség kulturális vérkeringésének központjává váljon. Pesten rétegszínházak vannak, az egyikbe a nagyon értelmiségek járnak, a másikba a gyerekek, a harmadikba meg a nem is tudom, kik. Viszont egy Szegedi Nemzeti Színháznak mindenkit meg kell tudni szólítani. Nagyon nagy és összetett feladat egy több tagozatú társulatnak, hogy elérjen egy megfelelő szakmai színvonalat, és közben a nézőivel is jóban legyen, hogy képes legyen kiszolgálni a legkisebbektől a legnagyobbakig az igényeket. Amennyire a fővárosban sok a lehetőség és sokszínűség, olyannyira nagy felelősség vidéken színházat csinálni, mert itt most nekünk kell lefedni az egész várost színházzal.
– Ha már visszatértünk Szegedre, maradjunk is itt. A Horgas–Barnák páros öt évvel ezelőtt egy összművészeti színház mellett tette le a voksát. Mennyire érzi ezt sajátjának?
– Úgy gondolom, hogy az összművészetiség természetes velejárója a színháznak, hiszen az már önmagában is egy összeművészeti produktum. Mi most a művészeti tanácsban inkább azt keressük, hogyan tudja a különböző ízlésvilágunk és stílusunk minél szélesebb spektrumban lefedni a kínálati oldalt, hogy minél változatosabbak tudjunk lenni.
– Egy vidéki teátrum mindig egy kicsit népszínház is, ebbe mennyire fér bele a kísérletezés?
– Kísérletezés nélkül nem tudok jó színházat elképzelni. Központi kérdés, hogy a kis potmétereket hogyan állítsuk be, mert végeredményben, ha túlságosan nehezen értelmezhető a nézőnek, ami lát, akkor az nem kifizetődő.
– Mondja ezt az, aki a független szférából jött, ahol az átlagosnál intellektuálisabb előadások születnek.
– Nagyon sokféle társulat van, sokféle esztétikával. Mi a k2-ben egy úgynevezett plebejus művészszínházat igyekeztünk csinálni, ami azt jelentette, hogy odafigyeltünk arra, hogy az a néző, akinek készítjük, értse is az előadást, és ne csak nézze.
– Hol lehet kísérletezni?
– Vannak olyan műfajok, bátor vállalkozások, amik jobban megengedik azt, hogy eltérjünk a megszokottól. Ilyenek például az az új magyar szövegek, amiknek én nagy zászlóvivője szeretnék lenni, már csak magam miatt is, mert általában a saját szövegeimmel dolgozom.
– Mi a helyzet a klasszikusokkal?
– Azokra is lehet és érdemes olykor frissen rátekinteni. Nem elég egyszerűen csak leporolni a régi darabokat, hanem érdemes újítani, kockázatot is vállalni. Úgy kezelni őket, mintha kortárs szövegek lennének.
– Még egyszer, utoljára térjünk vissza az évadnyitóra! Azt is mondta akkor, hogy nagy erénye a szegedi színháznak az, hogy itt mutatják be a legtöbb kortárs magyar darabot. Ebben az évadban éppen Fábián Péterét. Márciusban jön a Gazdálkodj okosan szerencsejáték. Hogy áll az írással?
– Még dolgozom rajta. Az alapötlet már régen a fejemben van, most éppen kutatómunkát végzek, ezután írom majd meg a dialógusokat. A karakterek már kezdenek élni a fejemben, a szereposztás pedig igencsak inspirál, hogy tovább dolgozzam velük!
– Úgy tudom, egy újsághír adta az ötletet.
– Igen. A hír az volt, hogy egész Európában nálunk gyorsultak leginkább a lakásárak az utóbbi hét évben. Ez letaglózott, a feleségemmel mi is most vagyunk túl egy lakásvásárláson, nagyon friss az élmény, így van egy önéletrajzi ihletése is a dolognak.
– Mit látott meg ebben a hírben?
– Valami nagyon abszurdot. Azt éreztem, hogy egyrészt jó lenne kinevetni ezt a nyomort, másrészt szembenézni azzal, hogy mi az a valóság, amiben mégis boldogulnunk kell valahogy. A darabban éppen egy varázsaltos Gazdálkodj okosan játékkal lehet lakáshoz jutni, de a játékból valóság lesz: ami a mezőkre oda van írva, az meg is történik. Igyekszem bő másfél órába sűríteni azt a két, három vagy tíz évi borzalmat, amíg valaki lakáshoz jut. Már aki hozzájut egyáltalán! Megpróbálom megmutatni, hány meg hány abszurd akadállyal kell megküzdenie a lakáshiteltől a spóroláson át a babaváró kölcsönig annak, aki otthont szeretne teremteni. Igyekszünk mindent végigvenni, ami a mai magyar valóságot okádja elénk, mindezt egy szerencsejátékba ágyazott társasjátékkal fűszerezve.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.