Ahogy közeledtünk Szegedhez, azon morfondíroztam, hogy az idei, operaelőadásoktól feltűnően mentes őszi szezonban miként lehet értékelni a szegediek bátorságát az új Bohémélet színre állításával kapcsolatban. Mert ha egyszer megírjuk 2021 országos operai kalendáriumát, biztosan ki kell majd emelni, hogy ezen az őszön a vidéki színházak ezen egy kivétellel takaréklángra csavarták operatagozataikat. Nem ad operát Debrecen (az egyszeri zongorás Kékszakállút hadd ne tekintsem operaelőadásnak), Győr, Miskolc és Pécs sem. (Az okok változatosak, majd ennek elemzésére keresünk más apropót.)
Szóval, a függöny még fel se ment, egy hangot nem hallottam a darabból, de határozottan szimpatikus és bizsergető várakozás vett erőt rajtam. A Bohémélet cseppet sem egyszerű darab, talán a ’kényes’ kifejezés a leginkább adekvát szó vele kapcsolatban.
Ha az elmúlt fél évszázad Bohémélet-kísérleteit egy mondattal kellene összegezni, az úgy szólna: a legenda folytonos megkísértése. A legenda Nádasdy Kálmán 1937-es rendezése, mely mind a mai napig állja a rohamokat, legközelebb idén decemberben láthatja a nagyérdemű az Erkelben. Valahogy akkor sikerült egy olyan megfogalmazásban színre álmodni Puccini örökbecsűjét, amit azóta sem tudnak megugrani a trónkövetelők.
Pedig Nádasdyék produkcióját vastagon lepi a por, így, szó szerint. A bemutató és a későbbi igényes felújítások idején (vélhetően) feszesre kidolgozott színpadi játék az idők során egyre lötyögősebb lett, a hatás egyre inkább a látványra, Oláh Gusztáv stilizáltságában is tökéletes díszletére korlátozódik. Sajnos nem maradt film a ’37-es bemutató környékéről, így csak az egykori tudósításokból, meg a párás tekintetű visszaemlékezésekből rakhatjuk össze, mi tett ilyen kolosszális hatást a publikumra nyolc évtizedet meghaladóan, a kilencszázadik (!) előadás felé közeledve.
Szegeden Göttinger Pál vállalkozott a legenda megkísértésére, és azt hiszem, megtalálta a leghatásosabb eszközt erre. Gyakorlatilag szó szerint veszi Puccinit és rettentő feszesre húzva dolgozta ki a színpadi játékot. Azt érzem, a szereplők minden lépését patikamérlegen porciózta ki, hogy minél hatásosabb legyen. (Ez lehetett a titka Nádasdynak is, hiszen Puccini igen szűkre szabta a rendezői mozgásteret.) Valószínűleg felmérte, hogy ez az egyetlen esély a mű hatásmechanizmusának növelésére. A hatás ezen az estén az utolsó két felvonásban ütött igazán nagyot. Göttinger pontosan érezhette, hogy egyetlen nem odaillő mozdulat, vagy gesztus ront a komponista által felvázolt szituáción, szereplői nagy érdeme, hogy alkotó módon vettek részt ebben az igazi ensemble-produkcióban. Igen hatásos, apró gesztusokkal bővítette a Bohémélet-hősök viszonyrendszerét, de ez nem bontotta meg a darab kohézióját. Pl. Schaunard figurájának dramaturgiai újraalkotása olyan távlatot nyitott meg, ami kifejezetten izgalmassá tette a darabot.
Ha kötözködni akarnék, leginkább az ezernyi apró jelenettel amúgy is telezsúfolt második felvonást említeném, ahol egyes mozdulatsorok mellé a rendező finom szimbolikát illesztett, de mire az néző megfejtette az előzőt, vastagon benne volt a következőben. Kicsit irigylem a szegedieket, mert ha többször megnézik a produkciót (s erre bíztatom őket), biztosan újabb rétegek bomlanak ki szemük előtt.
A díszlet (tervezője Ondraschek Péter) pontos és csak annyira variábilis, hogy a színváltozásokat frappánsan megoldhassa a színpadi személyzet. Hatásában a szecesszió világát idézi, jól illeszkedik a korabeli párizsi világhoz. Cselényi Nóra ruhái szürke ezernyi pasztelles árnyalatait bontották ki, ezalól egyedül Musetta „virítósabb” jelmezei a kivételek. Ahogy minden mozdulat, így minden tárgy és jelmez egyaránt a dráma hatását szolgálta. A darab két szünettel megy (a második és a harmadik felvonás után), ami jót tesz a cselekményben eltelt idő követésének.
A teljes cikk a momus.hu oldalán olvasható.