„A zene az otthonom” – interjú Sándor Csaba operaénekessel

2021. november 03.
„A zene az otthonom” – interjú Sándor Csaba operaénekessel

18 éves koráig a népdal, a néptánc töltötte ki az életét, különösebben nem zavarták egymást az operával. De egy felvételről látott Don Giovanni előadás mindent megváltoztatott, olyannyira, hogy mára repertoárja egyik fontos előadásává vált, és a Magyar Állami Operaházban is ezzel debütált. A Kolozsvári Magyar Opera szólistájával, Sándor Csabával beszélgettünk a múlt héten Szegeden bemutatott Bohémélet kapcsán.

Nemrég mutattátok be Szegeden a Bohéméletet. Nem először énekelsz a darabban, így van összehasonlítási alapod: hogy sikerült az előadás?

Úgy gondolom, hogy egy teltházas és sikeres előadás után bátran kijelenthetem, hogy elégedettek vagyunk. Korábban akkor énekeltem Szegeden, amikor a Budapesti Operával Operatúrán voltunk, az viszont egy más rendezés és hangulat volt, egy látványos részlete például, hogy a zenekar a színpadon ült és mi előttük játszottunk. Azokban az években Schaunard szerepét énekeltem, különféle rendezésekben és városokban, így Bukarestben, Kolozsváron és Budapesten. Most énekeltem először Marcellot, ebből a szempontból a szegedi előadás egy fontos debütálás volt. A próbafolyamat alatt nagyon jól összeszokott a csapat. Göttinger Pál rendezésben és Dinyés Dani (Dinyés Dániel, a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója – A szerk.) vezényletében egy nagyon jó produkcióvá formálódott. Volt egy sajátos humora, lendülete és a történet a színpadon valóságosan élő lett. Olyan nem szokványos jeleneteket láthattak a nézők, amelyeken mosolyoghattak, amelyek hitelesek, hiszen a való életünkben is úgy vannak. Az élet egyszerűsége és rendje, a maga tisztaságában jelent meg a színpadon, hogy ha például valaki haldoklik mellettünk, akkor valóban megáll az időnk, esetlenné válunk, mert nem tudjuk igazán mihez és hogyan kezdjünk.

Mennyivel könnyebb egy darabot úgy próbálni, ha máshol, és más rendezővel, de szerepeltél már benne?

Az nyilván könnyebbség, hogy játszottam már a darabot, viszont az a szépsége, hogy most egy teljesen új színét ismertem meg az egész operának. Nem először vagyok dupla szereposztásban, a Don Giovanniban is énekeltem már a címszerepet, Leporellot és Masettot is. Néha van is bennem zavar a fináléban, amikor egy-egy pillanatra azon tűnődőm, hogy a jelenben éppen mi játszódik, melyik szólamot is kell énekelnem? Nagyon szeretem ezt a darabot és azt gondolom, hogy ha valaki nem ismeri az operákat, vagy nem tudja, hogy egyáltalán szereti-e a műfajt, az menjen el Bohéméletet nézni. A történetben adott négy vicces férfi, akik kardoznak, táncolnak a színpadon, a zenéje is magával ragadó, „beavatásnak” tökéletes. Még a járvány előtt voltunk Firenzében, és elmentünk Luccába, Puccini szülőházába. Annyira különleges, meg lehet nézni a sétapálcáját, a ruháit, a kottákat, a levelezéseit és van egy külön szoba berendezve a Bohémnek. Nagyszerű élmény volt, különösen más úgy énekelni, hogy jártál előtte ott. Számomra az a csodálatos Pucciniben, hogy akkor sírsz, amikor ő akarja, miközben olyan tiszta, nincs benne giccs. Hihetetlen zeneszerző. És mennyire más, mint Bach vagy Mozart, vagy Verdi, mennyire csodálatosan írja le az emberi érzéseket, a szerelmet vagy a halált. Gyakran előfordul, hogy ott állok a Bohémélet végén, akár szereplőként, akár nézőként, és még ennyi idő után is beleborzongok. Ezt nem lehet megakadályozni. Csak az nem szereti az operát vagy idegenkedik tőle, aki nem ismeri. Ez most valóban különleges előadás lett, egészen újfajta értelmezés, ezért is jó szívvel ajánlom mindenkinek.

Neked melyik volt az első opera, amit láttál és magával ragadott?

Az első 18 évesen egy szabadtéri Carmen előadás volt, felvételről láttam. Tudtam az opera létezéséről, előadókról, intézményeiről, de különösebben nem foglalkoztam vele. Engem a népzene és a néptánc érdekelt, azt szoktam mondani, hogy diplomám van arról, hogy kétballábas vagyok. Nagyváradon az egyetemmel párhuzamosan néptánckurzust is végeztem, szeretem a népzenét, azt is közel érzem magamhoz. Anyukám is néptáncolt és énekelt, úgy nőttem fel, hogy jelen voltam az összes kulturális rendezvényen, résztvevője voltam a népdalvetélkedőknek és különböző néptánctáborokba is jártam. Egy néprajzkutató javasolta, hogy menjek klasszikus ének szakra és azalatt még mindig eldönthetem, hogy mi az én utam, mit szeretnék igazán . Ámbár a tanáraim is biztattak, hogy ezzel komolyabban kellene foglalkozni, de nekem még akkor is idegen volt. Utólag sokat mosolygom azon, hogy először a Carmenről is úgy gondoltam, hogy van ez a nő, aki alapvetően mégis csak annyit tesz, hogy a színpadon kelleti magát és ha ez az opera, akkor köszönöm, de nem az én világom. Aztán meghallottam a Don Giovanni finálét és az teljesen magával ragadott. Azóta már rájöttem, hogy nem a Carmennal volt a baj, hanem az én értelmezői nézőpontommal.

A Don Giovanni megváltoztatott mindent?

Igen. Az ember egyszerűen nem tudja megmagyarázni, hogy mi a jó vagy a rossz zene. Kiráz tőle a hideg, libabőrös leszel és azt érzed, hogy folyamatos katarzist okoz. Nekem a Don Giovanni volt ilyen, pedig először azt is felvételről láttam. Élőben először a kolozsváriak vendégelőadásaként a Rigolettót láttam. Végzős voltam és úgy néztem meg, hogy azzal párhuzamosan volt egy néptánc produkció: néztem a Rigoletto felét és a másiknak is a felét. A vicces az, hogy jó pár évvel később, amikor a Kolozsvári Magyar Operának a tagja lettem, akkor a Rigoletto az elsők között volt, amiben  énekeltem.

Mi volt az első színpadi élményed?

Az első az otthoni, helyi színjátszó csoportban volt, váratlan történések okán az egyik fiú helyett kellett beugranom és egy öreg nénit alakítanom. Konkrétan belöktek a színpadra és ráírták a kezemben lévő imakönyv hátuljára, hogy mit kell mondanom. Akkor és ott eldőlt, hogy ez az én utam.

A teljes interjú a deszkavizio.hu oldalán olvasható