Donizetti ősbemutatót tart április elején a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata. Elég érdekes ez az egyszerű mondat, hisz az egyik legnépszerűbb olasz komponista 174 éve halt meg, ezt a darabját pedig 187 évvel ezelőtt mutatták be a Milánói Scalában.
Persze igaz, hogy a premier nem aratott különösebb sikert, mert a címszereplő sztár-szoprán, Maria Malibrán nem volt jó formában. Ráadásul ez már egy átdolgozott változat volt. Az előző szezonban Nápolyban akarták bemutatni, de a két főszereplő szoprán csúnyán összeveszett, az egyik próbán hajrángatás és ökölcsata is volt. A főpróbán pedig a nápolyi alkirály felesége rádöbbent, hogy ő is Stuart Mária leszármazottja, akit a darab végén lefejeznek, ezért elájult. Ezek után férje betiltotta a bemutatót.
Pedig hát a komponista Gaetano Donizetti, szövegírója Giuseppe Bardari, vagy az eredeti dráma írója Friedrich Schiller csak igen korlátozottan felelős a skandallumért, hisz csak a valóságot írták le. I. Tudor Erzsébet, Nagy-Britannia királynője valóban kivégeztette unokatestvérét, Stuart Máriát. Skócia királynője országa nagyurai elől menekült hozzá. Erzsébet azonban házi őrizetbe küldte, majd 19 év várfogság után 1687-ben 44 évesen lefejeztette. Izgalmas történelmi sztori, de nem kevésbé kalandos a belőle írt opera históriája sem. Ettől is izgalmas a mostani szegedi előadás. No meg attól, hogy a két főszerepet a Kossuth-díjas Kolonits Klára (Maria Stuarda) és a világjáró Boross Csilla (Elisabetta) éneklik. A közönségtalálkozón kiderült, hogy a színpadi elszánt riválisok a valóságban egymást tisztelő művészek. Ennek ellenére ebben az ügyben az első kérdést nem lehet megkerülni.
– Ki a nagyobb énekes, Kolonits Klára vagy Boross Csilla?
– Boross Csilla: Mind a ketten! Mert különben mi értelme lenne a háborúnak? Az ember igazán méltó ellenféllel tud jól harcolni. Márpedig itt most ez áll fönn.
– Kolonits Klára: Amikor Csillát hallgatom, akkor azt gondolom, hogy természetesen ő a jobb énekesnő. Ám amikor én éneklek, akkor ugye az endorfin meg a hormonok fölszöknek bennem, és úgy érzem, én vagyok a legjobb! Jobb vagyok, mint Caballé vagy Gruberova! De szerintem ezt minden énekes hasonlóan érzi.
– Inspiráló az énekes számára, ha jó partner van mellette?
– B. Cs.: Csakis! Egy jó partner ajándék. Jutalomjáték. Szinte szimbiózisba tud az ember olyankor kerülni. Ha technikailag, kifejezésben és emberileg működik a kémia, akkor az fantasztikus eredményre sarkallja mindkét felet.
– A darab nápolyi ősbemutatóján a két szoprán összeveszett, mert nem tudták eldönteni, ki a jobb. Mit jelent egy énekesnek, ha egy hasonló fajsúlyú másik énekesnővel kell rivalizálni egy darabban?
– K. K.: Valaki megkérdezte tőlem, miért vagyok olyan ostoba, hogy egy hatalmas nemzetközi karrierrel rendelkező énekesnőt idehívok magam mellé? Nyugodtan énekelhetném például az Anna Bolenát, és akkor nem kellene osztoznom senkivel. De azt gondolom, hogy a tét, amit meg akarunk mutatni, az az egymással szembenállás, az egymásból való építkezés, semmiképp nem tudna máshogy létrejönni. Természetesen fantasztikus mezzo, tenor vagy bariton kollégáim vannak, de olyan énekesnőt, akivel ennyi közös pont lenne a múltunkban, mint Csillával, még nem találtam. Amikor az első próba után hazamentünk, azt mondtam a férjemnek (Dinyés Dániel zenei vezető M.T.), hogy ilyen kaliberű partnerrel, mint Csilla, még nem találkoztam. Azonkívül, hogy hangilag fantasztikus, mint színész, mint művész is olyan magas színvonalat képvisel, ami nekem komoly húzóerőt jelent. Az se rossz, amikor én húzhatok valakit, de legjobb, ha ez kölcsönös. Ráadásul a szólamunk jellege hasonló, ezért sokszor megbeszéljük, ki milyen díszítést fog énekelni, hogy a megoldásaink ne gyöngítsék, hanem erősítsék egymást. Nekem ez rendkívül izgalmas! Ha van egy ilyen lehetőség, van egy ilyen darab, akkor mindketten a legjobbat tudjuk nyújtani a közönségnek.
– Most ez koncertszerű előadás lesz, mennyire ásta bele magát a figurába? Ki volt Erzsébet, akit megformál?
– B. Cs.: Hát szerintem egy szerencsétlen nő volt! Nagyon erős, nagyon kemény, hisz mégiscsak a világ egyik legnagyobb uralkodónője volt. De maga a királynői tisztség egy őrületes tragédia is. Egy ilyen asszonynak a magánélete megszűnik. Mindent az országom érdekének kell alárendelnem. A boldogságomat, az érzelmeimet, bármifajta döntésemet. Ebben a változatban van egy szerelmi szál, de ez nem lehet boldog szerelem. Erzsébet a haláláig nem tudta földolgozni, hogy Máriát kivégeztette. Szinte fizikai betegséget okozott neki, hogy Máriát vérpadra küldte.
– Ki az a Stuart Mária? Utána kell-e nézni, fontos-e, hogy milyen volt ő?
– K. K.: Igen, azt hiszem, nagyon szerencsés, ha valaki tudja a történelmi hátteret, mert ez relatíve pontosan lefedi a valóságot, és rögtön lehet érteni, hogy két egyenrangú uralkodóról van szó. Ám a történelem úgy alakul, hogy egyikükből a világtörténelem egyik legnagyobb hatású uralkodója lesz. Stuart Mária a skótok királynője önmaga nem volt olyan meghatározó politikai személyiség, viszont az ő fia, Jakab lett I. Erzsébet utódja, akinek nem volt vérszerinti gyermeke, s a mai napig az ő utódai, a Stuartok uralkodnak Angliában.
– Boross Csilla koloratúrszopránként kezdte a pályáját, Konstanzával, Gildával, Gara Máriával, de aztán áttért a drámai szoprán szerepkörre. Ma többek között Aidát, Toscát Giocondát énekel. Van innen visszatérés az ilyen Donizettis koloratúr szerepekhez?
– B. Cs.: Nabuccóból jövök, Abigél a legtöbbet énekelt szerepem most, és sok Lady Macbethet és Giocondát is énekeltem. Ezek más hangvételt igényelnek, és már nagyon hiányzott nekem ez a fajta nőiség, amely ebben a szerepben van. Itt még egyébként elég kemény hangokat is meg lehet ütni, de ügyelni kell, nehogy visszatérjek ahhoz, ami Abigél volt. Ez egy egészen más zene, sokkal áttetszőbb, sokkal mozgékonyabb hangot igényel, finomabb hangindításokkal. Inkább a fénnyel kell játszani, hogy a hangszín kifejező legyen. Sok munkám van benne, nagyon-nagyon várom az előadást, mert nekem ez egy visszaalakulás.
A teljes interjú a LIBRARIUS oldalán olvasható.