Boross Csilla, székesfehérvári származású, nemzetközileg (el)ismert operaénekesnő rengeteg tapasztalattal a háta mögött még mindig úgy érzi: van mit tanulnia, van hova fejlődnie. Tanulásának legközelebbi állomásaként a Maria Stuardában láthatjuk majd a Szegedi Nemzeti Színházban. Erről és saját szakmai hitvallásáról beszélgettünk vele.
“A zene erkölcsi törvény.
Lelket kölcsönöz a mindenségnek, szárnyat ad az élménynek,
szállni tanítja a képzeletet, bájt ad a szomorúnak,
derűt, életet mindennek.
Lényege a rendnek, és útja minden jóhoz, igazságoshoz és széphez vezet,
amelynek csak láthatatlan, de kápráztató, szenvedélyes és örökkévaló alakja.”
– PLATÓN –
Ön egy nemzetközileg elismert művész, a világon megannyi helyen megfordult. Milyen tapasztalatokkal tért haza ezekről az utakról?
Profizmus, pontosság, igényesség, tisztelet, összmunka, összművészet, biztonság, hála, sok-sok tanulás. Ezek jutnak eszembe először.
Végül csak marad a magyarországi lét: honvágy, vagy egyéb okai is vannak, hogy nem szakad el kicsiny országunktól?
Mint művész, vagy mint magánember sosem vágytam el itthonról. Nem is gondoltam, hogy ilyeténformán alakul majd az életem. De, mivel küzdő, sosem feladó típus vagyok, ezért amikor látszott, hogy itthon nem terem számomra babér, de még fű sem, nem haboztam. Vettem a hátizsákom, mert dolgozni, fejlődni, közölni akartam és itthon erre nem volt szükség, sem lehetőség.
Először Brnóban, majd a nagyvilágban találtam zenei otthonra. A mai napig a vágy, hogy itthon énekelhessek nem szűnt meg lobogni bennem. Az meg végképp fel sem merült, hogy máshol éljek, éljünk a családommal. A pandémia alatt ötlött fel bennem először, hogy valami itt nem stimmel, hiszen másfél évi munkát vesztettem el külföldön, így itthon voltam és lehet, hogy más náció tagjaként, a világ egy másik felén nem álltam volna munka nélkül ennyi ideig, kihasználatlanul sokévi külföldi énekesi tapasztalattal, megbecsültségével?!
Mikor alakult ki a zenéhez való kötődés Önben?
Egészen a kezdetektől, szinte már édesanyám pocakjában, kultúra-, és ezen belül zeneszerető szüleimnek hála. Kétéves
voltam, amikor megkaptam életem első pianínóját és onnan kezdve visszafordíthatatlan volt a folyamat. Míg más gyerekek a homokozóban játszottak, addig én a hangszeremet bütyköltem, szétszereltem, átalakítottam, varázsoltam rajta. Itt eldőlt minden, akkor még úgy volt, hogy zongorista leszek. Később a konzervatóriumban gyakran “felfedeztek”, mint igen jó hangú Toscát és Éj királynőjét éneklő magát hevesen zongoristának valló diákot. Habár nagyon szívesen nekivágtam volna egyből az éneklésnek, édesanyám szavára hallgatva, befejeztem, amit elkezdtem. Csak utána kezdtem el komolyabban foglalkozni az énekléssel, a Zeneakadémiára felvételt nyerve. Addigra már zongoratanári diploma is volt a zsebemben.
A zongora iránti szeretetből azért valami maradt?
Habár az ének javarészt átvette a szerepet a pályafutásomban, de zongora nélkül nem tudnék élni, a legelső kifejező eszközöm. Vele, általa tanulom a szerepeimet, a zongora mossa át a lelkem egy fáradt nap után, segít gyógyulni, kicsit elvonulni a világ zaja elől.
Kicsoda Boross Csilla, ha nincsen a zene? Ki Boross Csilla a zene szeretete nélkül?
Semmi zene? Nem, azt nem, vagy mégis?
Filmesztéta, mivel filmbolond vagyok, űrhajós és asztronómus, mivel gyermekkorom óta nagyon érdekel a világűr, annak törvényei; orvos, mivel az emberi testnél érdekesebb tán nincs is; rendőr nyomozó, terrorelhárító, különleges ügynök, 008-as Jane Bond, mivel, mint mindenben itt is a megoldást keresném és találnám azonnal. És még csak nem is viccelek. Ezek mind lázba hoznak, érdekelnek, foglalkoztatnak.
Megannyi híres rendezővel összehozta a sors. Zeffirelli, Werner Herzog és még sorolhatnánk. Könnyen alkalmazkodik a különböző rendezői elvárásokhoz, stílusokhoz? Ki volt a legemlékezetesebb partner a munkában?
A víziók, az értelem és esztétika, a mondanivaló íve, annak varázsa fog meg először egy közös munka során. Jean-Paul Scarpitta Manonja Montpellierben (amit azóta is a legkedvesebb előadásomnak tartok), ahol az esztétikum, a mondanivaló zenébe ágyazottan olyan kerek egészet alkotott, amiben azóta sem volt részem.
Aztán Nekvasil Pillangója Brnóban, Herzog filmszerű Két Foscari csodája Rómában. Yoshi Oida Idomeneója Prágában, ahol szinte egy számomra teljesen új színpadi nyelvet kellett megfogalmazni, megtanulni, mivel Oida mester a kabuki színházat vegyítette a hagyományos színházi nyelvezettel. Minimális mimika, csak tekintet, mozdulatok és mindennél kifejezőbb hang. Tehát kevés eszköz, semmi felesleges hőzöngés, sallang nem lehet jelen a színpadon. Rajongtam érte. Zeffirelli, Hugo de Ana és Werner Herzog filmes látásmódjukkal gazdagított rendkívüli színpadaképei lenyűgöző esztétikai élményt nyújtanak. Számomra Herzoggal egészen különleges élmény volt dolgozni.
Ennyi tapasztalattal a háta mögött van-e még mit tanulni?
Mindig van mit tanulni. Ami ma érvényes, holnapra érvényét veszti. Vagyis, ahhoz, hogy ma is ugyanolyan jó legyek, mint tegnap, ahhoz fejlődni kell, újjászületni minden nap. Az énekesnek a hangja, az adottságai is változnak, aminek elébe kell menni, szintén nap, mint nap. Ha belesüppedünk a “mi már mindent tudunk” ingoványába, akkor vége a karriernek. Tanulni bármikor és bárkitől lehet, csupán nyitottnak kell maradnunk és nagyon kell akarnunk.
Említett több olyan előadást, ami csodásan működött, és amiben klappolt minden. Na de mikor vall kudarcot egy előadás?
Ennek több aspektusa is van, több oka is lehet. Függhet például tőlem, az én aznapi testi és lelki készenlétemtől. Mi, operaénekesek rendkívüli módon vagyunk kiszolgáltatva a hangszerünknek, hiszen az nem egy tényleges hangszer. A testünk része, melynek az állapota sok mindenen múlik. Ha azzal nincs rendjén valami, akkor az érződik a játékunkban is. Lehet fizikális vagy lelki eredetű, mindenképp úrrá kell lenni rajta. Van úgy, hogy nincs mit tenni, meg kell gyógyulni, de van, hogy a lélek a színpadon gyógyul és szárnyalni kezd. Na, ezeket nevezem csodáknak. Van olyan is természetesen, hogy a művészek között nincs összhang. Olyankor a darab sikeréért össze kell zárni, egymást segíteni, ez nem kérdés.
A teljes interjú a DESZKAVÍZIÓ oldalán olvasható.