Magyar Teátrum díjat vehetett át decemberben Tóth Ágnes, a Szegedi Nemzeti Színház jelmeztárvezetője. Harminckilenc éve dolgozik a kulisszák mögött, huszonöt éve vezetőként. Fejből tudja negyven-ötvenezerféle jelmez színét, méretét, azt, hogy milyen állapotban van, és melyik raktárban őrzik. A Szegedi Tükör interjúja.
– Milyen érzés volt átvenni a Magyar Teátrum díjat, amely egy aranygolyót tartalmazó csapágy?
– Nagyon jó érzés volt átvenni. Boldog vagyok, csodálatos karácsonyi ajándékot kaptam. A csapágy azt jelképezi, hogy a háttérmunka fontos alkotórész a színházban, ami nélkül nincs produkció. Minden előadásért egy nagy csapat dolgozik.
– Ön mióta tagja ennek a csapatnak?
– 1983. február 15-én kezdtem a szegedi színházban. Teljesen véletlen, hogy idekerültem. Szegedi születésű vagyok, női szabóként végeztem, nem voltam még tizenkilenc éves. Távoli unokatestvérem dolgozott itt kellékesként, ő szólt, hogy az akkori főnöknő öltöztetőt keres. Végiggondoltam, hogy ez tetszene nekem.
– Tudta egyáltalán, mi fán terem az öltöztető?
– Nem, de bejöttem, jelentkeztem. Eperjesiné Marika felvett a tánckar mellé. Abban az időben még külön volt a férfi és a női jelmeztár, majd amikor Marikát kinevezték mindkét oldal vezetőjének, jelezte, hogy egyedül nem bírja, kell neki egy helyettes. Először egy kolléganő, Etuka lett a helyettes, aki mellette a kisszínházban is öltöztetett, de emiatt egy évad után lemondott. Marika gondolt egy merészet, hogy itt egy agilis fiatal lány, és 1985-től kineveztek helyettesnek. Akkortájt a nagyszínház felújítása miatt a Belvárosi moziban dolgoztunk. Egészen az 1995-ös nyugdíjazásásig dolgoztam Marika mellett, majd 1996-tól vezetőként. Sajnos nekem nem lett helyettesem, úgyhogy a két jelmeztárat egyedül vezetem. Nyolc öltöztető segíti a munkámat, hat a nagyszínházban, kettő a kicsiben. Ha nem elég ennyi ember, kaphatok kisegítőt, vagy én ugrok be öltöztetni, amit nagyon szívesen teszek.
– Ezek szerint nem bánta meg, hogy jelentkezett annak idején?
– Nem, egyáltalán nem. Az idősebbek, akik mellett betanultam, úgy mondták régebben: „ez a kislány beleszagolt a masztixba”. Ami annyit tesz, hogy itt ragadok, mert a masztix ragasztó. És végül valóban maradtam. Természetesen előfordul, hogy besokallok, de aztán alszom rá egyet, és azt kérdem, mit is csinálnék különben, hiszen ezt szeretem. A munkám a szórakozásom, mert jól érzem magam a kollégáim között, nézem a próbákat, az előadásokat, folyamatosan ott vagyok, érdekel, hiszen együtt hozzuk létre a produkciókat.
– A nagyszínház hatodik emelete teljes egészében az ön birodalma?
– Szorosan együtt dolgozom a női és férfi varrodával, ahol a jelmezek készülnek, ezeket főszabászok vezetik, és ruhafelelősök is dolgoznak mellettük. A raktár egy része is itt van, de van a kisszínházban és Dorozsmán is helyünk, sőt nemrég a Széchenyi téren is kaptunk helyet. Összesen negyven-ötvenezer jelmezből válogathatunk.
A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.